Olasz nyelv

Olasz Italiano
Beszélik	Olaszország, Svájc, Málta, Vatikán, San Marino, Argentína, Brazília, Venezuela, Líbia
Terület	Itália, Északkelet-Afrika,
Beszélők száma	anyanyelvként: 63 millió Tanult nyelvként 75-115 millió fő
Nyelvcsalád	Indoeurópai nyelvcsalád    Italikus nyelvek     latin      olasz nyelv
Írásrendszer	Latin
Hivatalos állapot
Hivatalos	Olaszország  Európai Unió  Horvátország Isztria megyében  Máltai lovagrend  San Marino  Svájc  Szlovénia  Szomália (1963-ig hivatalos, ma kereskedelmi és hivatali nyelv)  Vatikán
Gondozza	Accademia della Crusca (nem hivatalosan)
Nyelvkódok
ISO 639-1	it
ISO 639-2	ita
A Wikimédia Commons tartalmaz Italiano témájú médiaállományokat.

Az olasz nyelv (olaszul lingua italiana) az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágán belül az újlatin nyelvek csoportjába tartozik. A mai egységes irodalmi nyelv alapja a toszkán nyelvjárás, amely átmenetet képez a keleti és nyugati típusú újlatin nyelvek között. Hangtani szempontból konzervatívabbnak tekinthető a többi újlatinnál, mivel többnyire megőrizte az eredeti szóközi mássalhangzókat, ugyanakkor teljesen elvesztette a latin szó végi -s hangot, például tempus-tempo. Sok, latin ábécét használó nyelvhez hasonlóan, az olaszban is léteznek hosszú (kettőzött) mássalhangzók, amelyeket a magyarhoz hasonlóan, hosszan is ejtenek (ellentétben az angollal, a franciával és a némettel). A legtöbb újlatin nyelvhez hasonlóan a hangsúlyozás sokszor lényeges szerephez jut a jelentés megkülönböztetésében (nem így például a franciában). Hangsúlyos rendszerint az utolsó előtti szótag, de bármelyik lehet az; ha az utolsóra esik, ékezettel jelöljük. Az olasz tulajdonneveket különösen nem szép rossz helyen hangsúlyozni, például Taranto, Rimini, Domenico (helyesen: „táranto, rímini, doméniko”). A szó végi rövid magánhangzókat sem szabad – magyar módra – megnyújtani, például Marco (helyesen: „márko”).

A magyar nyelv hangkészletéből az olasz nem használja a h, gy, ö-ő, ü-ű, ty és zs hangokat. Magyarban ismeretlen hangot – gyakorlatilag – nem használ. A nálunk megszokott hangokat egy, két, vagy akár három betűvel írja le (például „ny” – gn, „s” – sce vagy sci, „dz” – z, „dzs” – ge vagy gi stb.) Vigyázat: az „sch” mindig „szk” és nem „s”, mint a németben. Elválasztás a magyarhoz hasonlóan a mássalhangzóhatáron történik, egy kivétellel, amikor is a következő sorba visszük át mindazt a mássalhangzót, amellyel olasz szó kezdődhet, például que-sto. A diftongusok mellett triftongusokat is használ, például miei, tuoi. Ezek, mivel nem képeznek önálló szótagot, nem választhatók el a magánhangzóhatáron.

Az olaszt nem anyanyelvként beszélők száma korábban csökkenőben volt, az utóbbi időben azonban ismét emelkedik: jelenleg 70 milliósra tehető. Régebbi adatok még 120 millió ember közvetítő nyelvének mondták. Főleg az egykori olasz gyarmatokon beszélték (Etiópia (történelmi nevén: Abesszínia, olaszul: Abissinia), Eritrea, Líbia, Szomália), ezenkívül Szlovéniában, a horvát Dalmáciában és Albániában.