Skylab-program

Skylab
Repülésadatok
Ország	Amerikai Egyesült Államok
Űrügynökség	NASA
Személyzet	3
Hordozórakéta	Saturn C-8
A repülés paraméterei
Start	1973. május 14. 17:30:00 UTC
Starthely	Cape Canaveral Complex 39A
Keringések száma	34 981
Földet érés
ideje	1979. július 11. 16:37:00 UTC
helye	Perth-hez közel, Ausztrália
Időtartam	171 nap; pályán: 2249 nap
Űrhajó tömege	77 088 kg
Megtett távolság	~1 400 000 000 km
Pálya
Perigeum	434 km
Apogeum	442 km
Pályahajlás
Föld körül	50°
Periódus
Föld körül	93,4 min
A Wikimédia Commons tartalmaz Skylab-program témájú médiaállományokat.

A Skylab–program az Amerikai Egyesült Államok negyedik űrprogramja volt a Holdra szállást sikerrel teljesítő Apollo-programot követően 1973-1974 között, egyben ez lett az első amerikai űrállomás a világűrben, számos rekordot megdöntve, többek között a maga idejében a valaha Föld körüli pályára állított űreszköz rekordját. Habár az amerikai űrprogram az űrállomás repülésének idejére már a költségeket jelentősen csökkenteni kívánó, többször felhasználható űrhajók repülései irányába fordult, a holdprogram leállását követően és a Space Shuttle indulása előtt egy hosszabb űr tátongott, amelyben több százezer ember elbocsátásának veszélye lebegett a NASA és az amerikai űripar számára és találni akartak egy olyan költségkímélő átmenetet, amellyel a munkanélküliség is és a hosszú tétlenség is áthidalható volt.

Az Apollo-program eszközeinek felhasználásával terveztek erre megoldást találni – kiaknázva az akkori technológiai befektetéseket – és a már az erre a célra létrehozott, technológiai tanulmányokat menedzselő Apollo Application Programot átnevezve, elindítottak egy űrállomás programot (nem mellesleg ezzel választ adva a holdverseny vesztesének, a Szovjetuniónak arra a törekvésére, hogy ők is az űrállomás építés irányába fordultak).

A holdprogramnak a kezdetektől fogva konkurense volt egy űrállomásprogram és születtek is tervek egy ilyen űreszköz felbocsátására, elsősorban az amerikai haderő látott nagy fantáziát az űrbe telepített személyzetek hosszabb távú repülésének és ott megfigyelési, vagy éppen harci tevékenység ellátására. A NASA-n belül 1964-ben kezdődött meg egyfajta előkészítő munka a Marshall Űrközpontban – ahol az Apollo-program kulcselemének számító Saturn rakéták fejlesztése folyt – mivel itt fejeződtek be leghamarabb a fejlesztések és szabadult fel szellemi kapacitás más irányú munkákra. Itt vetődött fel először annak a gondolata, hogy egy elhasznált rakétafokozatból alakítsanak ki egy űrállomást. Egy fejlődési folyamaton ment át a tervezés: előbb nedves munkaterem („wet workshop”) néven az volt a terv, hogy a rakéta úgy indul, hogy pályára állva az üzemanyagtól kiürült rakétafokozat átalakul az űrállomás testévé és fogadja a személyzeteket, majd a következő terv lépcső a száraz munkaterem („dry workshop”) elképzelés volt, amelyben már úgy indul a rakéta, hogy a legfelső fokozatát eleve átalakították űrállomássá, nincs benne üzemanyag, hanem azonnal űrhajóként működve tud fogadni űrhajósokat. Végül ez az elképzelést lett a befutó és a Saturn V rakéta S-IVB fokozatából alakították ki a Skylab űrállomás testét (az Apollo-program Nixon kormányzat általi megkurtítását követően felszabadult egy már legyártott, de expedíció nélkül maradt Saturn V, kézenfekvő volt, hogy a program ezt használja fel, mivel ez projekt szempontból ingyen volt).

A Skylab kialakítása a tervek szerint a következő lett. A központi elem egy órási, minden korábbi űreszközénél jóval nagyobb beltérrel bíró munkaterem volt, amely magába foglalta a legénység elhelyezésére szolgáló lakókörleteket, valamint az edzésre, vagy éppen a tisztálkodásra szánt tereket. A munkateremhez kapcsolódott a légzsilip modul, amely az Apollo űrhajóból az átszállást tette lehetővé és amellyel a Skylaben alkalmazott 74% oxigén 26% nitrogén légkört lehetett előállítani az átszálláshoz. Az űrszerelvény hossztengelyében a következő egység a Többes Dokkoló Adapter volt, amelyhez egyszerre három űrhajó volt képes dokkolni. Végül a hossztengelyre merőlegesen kapcsolódott az Apollo Naptávcső, amelyet egy Apollo holdkomp testéből alakítottak ki és nevének megfelelően elsősorban a Napot érintő csillagászati megfigyeléseket lehetett végezni a bele szerelt távcsövekkel.

Az űrállomás felbocsátására 1973. május 14-én került sor, ám a start során váratlan probléma lépett fel. Előbb még úgy tűnt a telemetria alapján, hogy rendben megtörtént a pályára állás, azonban a hőmérséklet adatokból és abból a jelzésből, hogy a napelemtábla nem nyílt ki, kiderült, hogy megsérült (lényegében leszakadt) az űreszköz mikrometeoroid pajzsa, amely egyben hőszigetelő funkciókat is ellátott és a napelemszárnyak is érintettek voltak. Rövid időn belül kiderült, hogy hővédelem nélkül az űrállomás belső hőmérséklete elviselhetetlen tartományba emelkedett, ráadásul napelemek híján nem termelődik elegendő elektromos energia. Az első állandó személyzet startját el kellett halasztani és ki kellett dolgozni egy megoldást az űreszköz megmentésére és a körülmények helyreállítására. Mindössze 11 nap alatt előállt egy mentési program, amelyben szerepelt egy speciális napellenző, egy az űrállomás egyik zsilipajtaján kidugott és saját magát széthajtogató napernyő a hővédelemre, illetve megszületett egy űrséta terve a napelemtáblák helyreállítására.

Az első látogató űrhajó a Skylab–2 volt, fedélzetén Pete Conrad parancsnokkal, Paul Weitz pilótával és Joe Kerwin tudományos pilótával. A legénység kettős feladattal indult: megmenteni az űrállomást és siker esetén további tudományos munkát végezni. A startra 1973. május 25-én került sor. Conradék először közelről szemrevételezték a Skylabet és jelentették a károkat az irányításnak, de lényegében csak a várakozásnak megfelelő állapotot látták ük is, amelyekre voltak tervek a javításhoz. Előbb egy magukkal vitt napernyőt állítottak fel, amellyel sikerült elérni, hogy rövid idő alatt megfelelő hőmérséklet legyen a munkateremben. Majd egy űrsétával a leszakadt mikrometeorit pajzs roncsai által leszorított egyik napelemtáblát is sikerült kiszabadítani (a másik a startkor leszakadt és eltűnt) és ezzel helyreállítani az áramellátást, amely így ugyan nagyobb tartalék nélkül, de elégséges volt a teljes körű, zavartalan működéshez. A sikert követően megkezdődhetett a tudományos munka, illetve megfigyelések fázisa. Az expedíció végül 28 napig tartott. 1973. július 28-án startolt a második állandó legénység, Alan Bean parancsnoklatával és Jack Lousma pilótával, valamint Owen Garriott tudományos pilótával.

Beanék végül 56 napig tartózkodtak a Skylab fedélzetén és döntően már tudományos munkát végeztek. Az egyetlen, még az állomás állapotával kapcsolatos munkájuk egy új, nagyobb felületű és hatékonyabb napernyő felhelyezése volt. A repülés idejének legnagyobb részét a tudományos kísérletek tették ki, főként a naptávcső intenzív használatával, de olyan egzotikus kísérletek is szerepeltek a programban, mint két keresztes pók megfigyelése, hogy hogyan hat a súlytalanság az állatok hálószövési képességeire.Az expedíció 56 nap múltán teljes sikerrel ért véget egy csendes-óceáni leszállással. 1973. november 16-án szállt fel a harmadik és egyben utolsó Skylab legénység, amely Gerald Carr parancsnokból, Edward Gibson tudományos pilótából és [William Reid Pogue|[William Pogue]] pilótából – csupa újoncból – tevődött össze. A harmadik legénység mindenki másnál hosszabb, 89 napos repülést teljesített és elődeikhez hasonlóan tudományos megfigyeléseket, kísérleteket végeztek. Ennek egyik csúcspontja volt a frissen felfedezett Kohoutek-üstökös megfigyelése. A programjuk végeztével 1974. február 8-án a harmadik legénység is leszállt a Csendes-óceánon, ezzel a Skylab-program repülési része véget is ért.

A legénységek távozása után már csak az a kérdés dominálta a híreket, hogy a természetes fékeződés miatt mikor fog visszatérni a légkörbe az űreszköz, illetve hogy meg tudja-e várni a fejlesztés alatt álló Space Shuttle első felszállásait. A NASA nagyon bízott benne, hogy kész lesz az űr-repülőgéppel időben és akkor akár annak, akár más űreszközének a segítségével megemelheti a Skylab pályáját (az űrállomás tervezési sajátossága volt, hogy nem volt beépítve a szerkezetbe olyan hajtómű, amellyel komolyabb pályakorrekciót hajthattak volna végre), amelynek kivitelezésére, illetve a Skylab űrrepülőgéppel való látogatásaira születtek is tervek. Ám egyrészt a Space Shuttle-program folyamatos csúszása, másrészt a napciklus váratlan mértékű felerősödése miatt a Skylab fékeződése felgyorsult és a vártnál hamarabb eljött az idő, hogy belépjen a légkörbe és megsemmisüljön. A tervek ellenére ez utóbbi következett be minden másnál előbb és 1979. július 11-én ez bekövetkezett és a Skylab részlegesen elégett a légkörben, illetve az el nem égett roncsdarabjai Ausztrália nyugati részén egy jórészt lakatlan területre zuhantak.